XX. századi Déryné
riport
Kezdettől fogva vállaltam az identitásomat, fel sem merült, hogy ne így tegyek – mondja Jónás Judit. A Domján Edit-díjas színművésznővel egyebek mellett pályájáról, a nemzetiségi színjátszásról és a Duende Színházi Társulásról beszélgettünk az ARCUS Nemzetiségi Színházi Találkozó után néhány héttel.

Hogyan látod 2007-ben a nemzetiségi színjátszás helyzetét?

Meggyőződésem, hogy már messze nem itt kellene tartani, ahol most vagyunk. Régen léteznie kellene egy állam által finanszírozott Nemzetiségek Színházának. Jelenleg van külön horvát, szerb, német színház (utóbbiból kettő is), amelyeket az országos kisebbségi önkormányzatok támogatnak vagy éppen fenntartanak. Cigány színházról ugyanakkor nem tudok. Szét vagyunk darabolva, több magánkezdeményezés (Nyári Oszkár, Csemer Géza, Szécsi Vilma, a Duende Színházi Társulás) működik egymás mellett. Úgy látom, hogy a kisebbségi színjátszás intézményesítése mögül jelenleg elsősorban a kormányzati és minisztériumi akarat, illetve támogatás hiányzik. Ez egyaránt vonatkozik a nemzetiségek közös színházára és a cigány színházra is. Pedig utóbbira nagy szükség lenne. Mindig azt mondogatják, hogy a cigányoknak tanulni kell, az jelenti az első lehetőséget a továbblépésre, a borzasztó helyzetből történő kilábalására. Ám a döntéshozók gyakran az egyik szóval ütik a másikat.

Milyen speciális gondokkal küzdenek a különféle roma műhelyek?

A fő probléma az, hogy a cigányság esetében nincs anyaország, miközben minden más kisebbségnek van ilyen hátországa. Őket, az ő kezdeményezéseiket a nagykövetségek, az anyaországok különféle pályázatokon keresztül tudják segíteni. Nálunk sajnos nincsen meg ez a lehetőség. Rosszul is esik, amikor mondjuk a színházi találkozó kapcsán a nagykövetségek képviseltetik magukat, míg nálunk ilyesmi nem lehetséges. Igaz, hogy az idei bemutatónk, Jon Fosse kapcsán a norvég követségről eljöttek, ami jó érzéssel töltött el.

Történtek esetleg egyeztetések egy cigány színház megvalósítására?

Az előző ciklusban Teleki László államtitkár egészen konkrétan háromszor hívott minket össze. Mind a három alkalommal kérte tőlünk, hogy adjuk le: mit és hogyan szeretnénk a cigány színházzal, a kisebbségi színházzal kapcsolatban. Nagyon sokat dolgoztunk vele, a koncepciótól a műsorterven keresztül a költségvetésig mindenre kitértünk – mind a három alkalommal. Három alkalommal nem kaptunk rá választ, még csak annyit sem, hogy köszönjük, hogy dolgoztok rajta.

Lenne tehát közös nevező a színházcsinálók között.

A leírt koncepciókban benne volt annak az elismerése, hogy minden színháznak döntően meghatározza az arculatát a vezető egyénisége. Ezáltal más Nyári Oszkár, Szécsi Vilma, Csemer Géza és a mi társulatunk működése, jellege is. Az összkép azonban színes, mint egy festő palettája. Az egész éppen attól szép, hogy nem vagyunk egyformák – nem is kell, és nem is lehet erre törekedni. Ám ha összehoznánk, és fúzióban csinálnánk egy színházat, akkor még érdekesebb dolgok állhatnának elő.

Vezetéseddel a Duende Színházi Társulás ma Budapest, sőt talán az ország egyik legrégibb, folyamatosan működő cigány társulata.

A Duende pályázati pénzekből próbálja magát fenntartani. Megjegyzem: a mostani borzalmas helyzetben az sem tudható, hogy lesznek-e egyáltalán pályázatok. Jelenleg tehát a mi létünk is veszélyben van: nem tudjuk, hogy mi lesz, nagyon rossz híreket hallani. Missziószerűen működünk. Rengeteg meghívást kapunk. Naponta akár két előadást is tarthatnánk az ország legkülönbözőbb részein, ha lenne rá pénze a kulturális intézményeknek. Mostanában egyébként egy-egy vidéki fellépés úgy jön össze, hogy a pályázati pénzből pótoljuk ki a hiányzó honoráriumot. A díszletszállítástól a technikáig az égvilágon mindenről mi gondoskodunk. A 21. században is Déryné módjára, saját autóval, sofőr nélkül, utánfutóval járjuk az országot. Hozzáteszem: szívesen tesszük, mert tudjuk, hogy nagyon nagy szükség van rá. Több alkalommal tapasztaljuk: általános iskolás roma és nem roma gyerekek még életükben nem voltak színházban. Sírnak az előadás előtt, odabújnak a tanár nénihez, megfogják egymás kezét, mert nem tudták, hogy mi vár rájuk. Félnek a színháztól. Gyakran még az előadás alatt is sírnak – megijednek például Szécsi Magda furcsa figuráitól: Csörgőkezűtől, Vödörjárótól, Dobhasútól; mintha valami „horrort” néznének. Ezek döbbenetes élmények számomra, amilyeneket még életemben nem tapasztaltam.

A társulattal a szélesebb közönség az évente megrendezett ARCUS fesztiválon is találkozhat. Hogy ítéled meg Nemzetiségi Színházi Találkozó jelentőségét?

Tavaly is és ebben az évben is a lehető legtöbb darabot igyekeztem megnézni a többiek előadásaiból. Olyan volt, mintha mindennap elutaztam volna egy másik országba. Egy teljesen jó értelemben vett skizofrén hangulat alakult ki bennem. Hihetetlen élmény volt: még én magam, színházi emberként sem hittem volna, hogy színpadon lehet enynyire mást terjeszteni, ennyire más levegőt kilehelni a közönség felé. Ajánlom mindenkinek a fesztivált; már csak azért is, mert illene megismerni a Magyarországon élő kisebbségeket, hogy legalább azt tudjuk, kik is ők. Izgalmas érzés volt számomra belekukucskálni abba, hogy valójában milyenek is – látni, hogy mennyire mások. Amikor például az általam rendkívül sokra tartott Rusz Milán szerbül játszik, akkor teljesen mássá válik: előjön nála valamiféle szerb íz. Olyan, mint amikor az ember hazamegy és mer olyan lenni, amilyen máshol nem – hiszen mindenhol viselkedik.

Szoktad érezni az otthonosságnak ezt az érzését a Duende darabjain is?

Persze. Különösen, amikor a téma is olyan. Szécsi Magda zenés mesejátéka például a kisebbségi lét, a megismerés hiányának problematikáját járja körül. Gyakran végtelenül felszínesen, elhamarkodottan mondunk ítéletet a másikról. Miután azonban a megismerés megtörtént, teljesen megváltozik a véleményünk. A megélt éveim alatt számtalanszor találkoztam én is azzal, hogy lenéztek, nem fogadtak el. Majd amikor elkezdtünk beszélgetni, közelebbről „megnéztek”, mintha kisütött volna a nap. Számomra épp ez a lényege a színháznak.

Hogyan azonosulsz azzal, hogy a megjelent cikkek tekintélyes hányada az egyetlen tehetséges roma származású színésznőként láttat?

Nézd, én ezt vállaltam. Kezdettől fogva úgy gondoltam, hogy ha a Jóisten valamennyi talentummal megáldott, akkor ne tagadjam le, ami úgyis látszik rajtam. Igaz, jóakarók próbáltak rávenni: legyek görög, olasz vagy akármi; csak ne mondjam azt, hogy cigány vagyok. Ez azonban nálam inkább olaj volt a tűzre. Teljesen megbotránkoztat az a gyakran feltett kérdés, hogy miért kell büszkének lenni arra, ha valaki cigány. Szerintem a válasz egyszerű. Azért kell, mert ha valaki büszke, akkor feltehetően tisztában van az identitásával. Másrészt, a töb-

biek – kicsik, nagyok, öregek, fiatalok – tudják: nekik is van lehetőségük, hogy továbbtanuljanak, és akár színészek legyenek. Egyébként nagyon sok fiatal mondta azt, hogy színész vagy színésznő akar lenni. Ha csak annyit értem el, hogy akár a gimnáziumot vagy szakiskolát elvégezték, már sokat tettem. Persze ismerek olyanokat, akikről pontosan tudható a származásuk, ám nem vállalják fel.

Minderről velük is beszélgettél?

Nem volt rá alkalmam, pedig terveztem. Amikor két évig a Rádió ©-ben dolgoztam, próbáltam behívni egy-két érintett művészt. Többnyire azonban nem vállalták a szereplést. Bizonyára azért, mert látják az én példámat: aki felvállalja az identitását, annak valószínűleg nem lesz jó dolga. Nincs is…

Milyen konkrét problémákkal kell megküzdenie egy roma származású színésznek?

Egy nemrég hallott mondatot idéznék, amit aztán rá lehet vetíteni az egész világunkra. Egy időben rengeteg próbafelvételre jártam, ám végül egy mondatnyi lehetőséget sem kaptam. Először azt gondoltam: milyen tehetségtelen is vagyok. Ám egyszer, az egyik most is futó televíziós sorozat válogatásán véletlenül összefutottam egy dramaturg-íróval, akivel történetesen párhuzamos osztályba jártunk a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Félrehívtam és megkérdeztem: mondd már meg, miért van az, hogy mindenre behívtok, és egy mondatot sem kapok. Erre ő azt mondta: Judit, megsúgom neked, hogy téged foglalkoztatni már politikai ügy. Tehetek tehát bármit, nem tudok védekezni ez ellen.

Mindamellett pályádat több nagysikerű filmes alakítás is fémjelzi.

1987-ben végeztem a főiskolán, de már negyedik évfolyamos koromtól kaptam különféle lehetőségeket. Akkoriban olyan filmszerepeket játszottam, amik nem kifejezetten egy cigány lánynak íródtak. Az viszont elszomorít, hogy ’93-tól hosszú-hosszú évek maradtak ki. Kaptam ugyan kisebb-nagyobb szerepeket, de fáj, hogy most már csak cigány szerepre kérnek fel. Ez abszolút beskatulyázás, nem mutathatom meg, mit tudok. Sajnos a nézők nem a szerepet látják, hanem a szerepet játszó színészt. Azt hiszik, hogy én is olyan vagyok, mint a megformált karakter.

Legutóbb a Nyócker című animációs film mellett a Dallas Pashamendében kaptál szerepet.

Magát a szerepet iszonyú kemény munka volt jól megformálni, sokat küszködtem vele. Utóbb a rendező, Pejó Róbert a kezemet csókolgatta, hogy ezt a feladatot így mertem megcsinálni. Különleges élmény volt az is, hogy nagyon sok cigány színész játszott a filmben. Annak is örültem, hogy egyáltalán foglalkoztak a témával. Aztán, hogy mindezzel mennyit értek el, nem tudom. A Dallas elég hamar lecsengett, szerintem ez sem véletlen.

Vissza szoktad magad nézni?

Nem. Igazából gyűlölöm. Mindig azt érzem: tudnám én ezt jobban is… Mostanra ez odáig fajult nálam, hogy a cikkeket sem szeretem elolvasni. Én egyébként is nagyon kritikus vagyok önmagamhoz. Amikor próbálok – bár nem mutatom –, folyamatosan kritizálom magam, megnehezítve ezzel a saját dolgomat.

Apropó visszaigazolás. Az eddigi legnagyobb elismerést a Domján Edit-díj jelenti, amit 1993-ban ítéltek neked.

Majdnem elájultam, amikor megkaptam a díjat. Akkor már mintegy hat éve dolgoztam aktívan filmben és színházban is, pedig még csak kezdőnek számítottam. A dolog másik fele, hogy már főiskolás koromban is hasonlítottak Domján Edithez – hogy miért, igazából ma sem értem. Domján Edit egyedülálló jelenség volt. Emiatt aztán zavar is az összehasonlítás, noha állítólag ő is ugyanolyan érzékeny ember és színésznő volt, mint én. A díjnak mindamellett azért is örültem, mert így legalább az emléke megmarad. Nagy kár, hogy manapság mintha kevesebb figyelemben részesülne ez az elismerés, amit fiatal vidéki színésznőknek ítélnek oda.

A Roma Parlament Harlem Színpadán 2006 decemberében Fosse Anya és gyermeke című darabját vittétek színre. Miért választottátok az Ibsennél jóval kevésbé ismert norvég szerzőnek ezt a színművét?

Egy nagyon nehéz darabról van szó, amely a szülő-gyerek kapcsolatot feszegeti. A darabban az anya otthagyja a gyerekét a hatalom, a karriervágy miatt; és az égvilágon semmit sem tud róla. Sajnos ez megfigyelhető a mai életben is, az értékrendek negatív átcsoportosulása itt is kifejti hatását. Azt az üzenetet szándékoztam átadni, hogy az anya maradjon anya, akármilyen szörnyű világban is élünk.

Hogyan reagál minderre a közönség?

A közönség egyik fele önmagába tekint, és szembe mer nézni a látottakkal. A másik fele viszont elutasítja, eltolja magától. A lényeg azonban az, hogy bennük is megmozdít valamit a darab, amit nem felejtenek el. Dolgozni kezd valami a lelkükben. Egyébként ennyi a közös a Duende által választott darabokban: a nézők lehetőleg kapjanak egy kis pluszt, amin elgondolkodhatnak. Én egyébként mindig szeretem meghatározni a darab elejét és a darab végét. A hidat is úgy lehet építeni, ha tudjuk, hogy honnan hová akarunk eljutni.

Rácz Attila