Leonardo és a golyóstoll
Avagy kulturális cserék, roma képzőművészek a Szépművészeti Múzeumban

Próbáljuk meg elképzelni, mi manapság egy roma művész sorsa. Egy olyan művészé, akit magára hagynak. A művész mondjuk fest, tegyük fel, zseniálisan. Segítséget sehonnan nem kap, visszajelzést is csak szűkebb környezetétől, esetleg néhány vevőtől. Az átlagos vevő az etnikai kuriózum jeleivel ellátott képeket favorizálja. Szereti, ha a kép tarka színekkel festett, ha vannak rajta virágok, leginkább pipacs, egy sötétbőrű, titokzatos, csapott homlokú férfi profilból, pipával, de főleg fehér ló és meztelen nő. Nincs fogódzó, nincsenek a biztos ízlést megtámogató, művészettörténeti ismeretek. Mivel más visszajelzés nincs, közönségének tetszése a jelek mechanikus ismétlődését idézheti elő a művész képein, a tartalom lassan kihunyhat, a képek érdektelenné válhatnak és az álmait vesztett művész tönkre is mehet.

Többféle segítség létezik, talán az egyik legfontosabb a szellemi támogatás.
Ebben próbál segíteni a Szépművészeti Múzeum és a Cigány Ház közös programsorozata. A program koordinátora György Eszter. Mondhatnánk úgy is, ő találta ki az egészet, bár tiltakozik a megfogalmazás ellen. Úgy mondja, a múzeum nyitni akart a roma képzőművészek felé, ő csak a kapcsolatot hozta létre. A múzeum részéről László Zsófi művészettörténész, múzeumpedagógus, a Cigány Háztól pedig Balogh Tibor grafikusművész, a Cigány Ház munkatársa és Petrik Tímea restaurátor voltak – György Eszterrel közösen – a program megalkotói. Havonta egyszer roma képzőművészek kis csoportjával bejárják a múzeum állandó gyűjteményeinek egyikét, és a gyakorlati foglalkozásokon a vendégek megismerkedhetnek különböző műhelytitkokkal is. A Szépművészeti Múzeum biztosítja ehhez a szakavatott vezetőket, szakembereket, művészettörténészeket. A mai program:

németalföldi festészet, előtte Pankaszi István grafikai restaurátor szakmai bemutatója. A Szépművészeti Múzeum főbejárata előtt gyülekezik a kis csoport. Tíz felnőtt, meg egy kislány. Eleinte nem is tudom, kihez tartozik, hol egyikük, hol másikuk kezét fogja. Az oszlopok között Van Gogh-képek kicsi részletei hatalmas nagyításban. A többméteres virágszirmokon átsüt a nap. Mindenki a Van Gogh-kiállításra igyekszik. Mi nem. Nem is a főbejáraton lépünk be, hanem a Dózsa György út felőli, bennfenteseknek fenntartott kapun. A legfelső szintre megyünk. Soha nem tudtam, mi lehet abban az Állatkert felé néző tetőtéri részben, ahol képek már nincsenek, ahol a madár se jár, mondanám, ha a sirályok és gémek nem pont ennek a legfelső szintnek a tetejét választanák gyakorta pihenőhelyül. Itt van a grafikai restaurátorok műhelye.
Az asztalon furcsa cserepes növény, nem emlékeztet semmire, amit a virágüzletekben lehet kapni. Eperfa, mint megtudjuk. Papír-eperfa. Kézbe vehetünk egy rézmetszetet, megtapinthatunk különféle papírokat, vízjeleket nézünk a fény felé tartott finom papírokon. Egy videofilmen néhány perc alatt több hónapos munka rövidített kivonatát láthatjuk. Domenico Tiepolo Foghúzás című grafikáját gyógyítják a restaurátorok; újjávarázsolják a szétszakadt, megrongálódott alkotást. A képen jelenet a velencei karneválról; a háttérben álarcos figurák, elöl, mintha mi sem lenne természetesebb, valakinek éppen húzzák a fogát. Radírporral való tisztítás, különböző fürdők, papírpép a sebbe, finom ecsettel egy kis igazítás, és megújul a kép. A közönség csendben figyel, kérdez, a végén megköszönik a valóban fantasztikus előadást. Előadónk búcsúzóul még röviden elmondja elméletét a repülés és a grafika kapcsolatáról. Kínai papírsárkányok, gyerekek papírrepülői, Leonardo grafikái a repülőgépről – mind ékes bizonyítékai ennek a rokonságnak. És akkor még nem is beszéltünk a golyóstollról! A Bíró testvérek találmányát az amerikai légierő hasznosította először. Nem volt még nyomáskiegyenlítés a bombázó gépeken, és a töltőtoll felrobbant volna…A büfébe meghozzák az előző látogatás végeredményét. Vörös-fekete csempék, amelyeket a kis csoport tagjai készítettek – görög eredetik után. Jó látni az arcokon tükröződő örömöt. A következő kalauz, László Zsófi már itt van, hogy a csempék, a pogácsák meg a kávé után a németalföldi képekhez vezessen minket. Szárnyas oltárok után Bruegel, Dürer, Holbein következik, és különböző névtelen kismesterek képei a maguk kis meghitt nagyszerűségével. Az együtt töltött idő, néhány rövid beszélgetés alkalmával kiderül számomra, hogy a csoport tagjai jól ismerik egymást, együtt vannak nyáron is, közösen járnak művésztelepre. Van köztük szobafestő, szakácsnő. Közös bennük, hogy nagyon szeretnek rajzolni, festeni. Jó tudni, hogy vannak, akik segíteni is tudnak nekik! És hogy mi ebben a csere? György Eszter szerint ez lenne a következő lépés. A múzeum részéről valakinek el kéne menni, és felmérni a Cigány Ház anyagát, esetleg kiállítást is rendezni az anyagból. Reméljük, erre is sor kerül. A programból még hátra van a spanyol képtár és a Van Gogh-kiállítás megtekintése.
A következő hónapban újra ugyanitt.
A program: képrestaurálás, aztán spanyol, olasz képtár.

Balla Margit