A mi arcunk – portrékiállítás
Balázs János Galéria
Budapest, VIII., Tavaszmező u. 6.
Tel./fax: 210-4798

2007. június 5.–szeptember 2.
A kiállítás hétköznapokon 9-17 óráig tekinthető meg.
A kiállítás szervezője:
Fővárosi Önkormányzat Cigány Ház

A Műcsarnok tavasszal bemutatott Kempelen kiállításán látható és kipróbálható volt egy különös szerkezet. A Robotlab csoport Autóportré című installációja egy speciális „képességekkel” rendelkező ipari robotot mutatott be munka közben. A gép portrékat rajzolt; a megvilágított széken üldögélő önkéntes modell képmását rövid méricskélés után felvázolta egy rajztáblára. (Az alkotófolyamat végeredménye azonban csak néhány percig létezett: a robot teátrálisan körbemutatta a portrét, majd egyetlen mozdulattal le is törölte, eltüntette.) A robot munkatempója és a számítógépes rendszerbe betáplált, speciális arcfelismerő jegyek alkalmazása a köztereken működő „schnellezők” munkamódszerét követte. Az utcai portrérajzolók sem tesznek mást, mint az emberi arcok sokszínűségét leegyszerűsítik egy olyan zárt, jóval kisebb lehetőségeket tartalmazó skálára, amelyben csak az általános arcjegyek, illetve azok viszonyai számítanak. Olyan gyors vázlatokat készítenek tehát, melyekben a véges (bár elég nagy számú) variációktól való eltérés a döntő – ezért könnyebb karakterisztikus, egyedi vonásokat felskiccelni, mint gyermekek arcát megrajzolni. Ebben az esetben az alkotást elbíráló közönség és a pénztárcáját megnyitó megrendelő a külső hasonlóságot díjazza: pár perc alatt más, a modell személyiségére utaló képmást nem is lehet készíteni.

A Roma Parlament Balázs János Galériájában bemutatott, portrékat és önarcképeket felvonultató kiállítás – A mi arcunk – 13 magyarországi kortárs roma képzőművész munkáiból válogat. Az ipari robot személytelen és közönyös rajzaival szemben az itt kiállított portrék személyes kapcsolatok lenyomatai is – többet közülük a roma alkotótáborokban szerzett szorosabb ismeretségek inspiráltak. A portréábrázolás, ellentétben a – valósághűnek feltételezett, de valójában ugyanolyan csalóka – fényképekkel, különös műfaj; jó esetben legalább annyit megmutat a modellből, mint az alkotóból.

A kiállításon Bari Janó önarcképe (7) mellett két róla készített portré is látható.

Bari sötét, leginkább barna színekkel felvitt önportréja fájdalmas Krisztus-arcra emlékeztet, amelyet meghökkentő módon tesz idézőjelbe a fülbevaló (máshol a szájához emelt cigaretta). Bari nem konvencionális, nehezen besorolható, kísérletező művész, ami jellegzetes ruházatán is megmutatkozik. Míg Kökény Róbert festményén egyaránt ragaszkodik a külsőségekhez (sötét, fényes szalaggal körülfont kalap) és a belső személyiség megragadásához (vidám, kissé csúfondáros, bohém szem), Vári Zsolt a csak néhány ecsetvonás, pár erőteljes vonal és az üres, szabadon hagyott képfelület által okozott feszültség segítségével vázolja fel az ábrázolt személyiségének megfoghatatlan és szabad vibrálását (5).

Ugyanilyen érdekes például összevetni Káli-Horváth Kálmán Kökény Róbertről készült rajzát Kökény önarcképével. Horváth képe csupán a fejre fókuszál: a félig lehajtott fejű, alulról felfelé pillantó férfifejben felismerhető ördögi karaktert viszont barátságossá és kedvessé teszik a vidám színek és a rajz nagyvonalúsága. Kökény ugyanebben az időben (2004) készült önarcképe jóval realistább, mívesebb – mintha kevésbé engedné érvényesülni saját személyiségét. Ezen persze nincs mit csodálkozni: a festmény Kökény reprezentatív, kortárs roma művészekről készített portrésorozatába illeszkedik, melyből itt még Kun Pál és Varga László (6) arcképe szerepel. A feleségéről 2005-ben készített kép már sokkal oldottabb, lazább benyomást kelt – mintha maga a modell vagy inkább az ábrázolt és az alkotó közti erős érzelmi kapcsolat, bensőséges viszony felszabadította volna a művész kezét.

Önarcképet készíteni jóval nehezebb feladat: az önvizsgálat jellegét, mélységét és erősségét mindenki önmaga dönti el. Láthatunk sokatmondó arcokat: koncentráltat és erőteljest (Kunhegyesi Ferenc) (4), szelídet és szomorút (Oláh Mara) (3), finomat és félénket (Bada Márta). S miként az egyik legtermékenyebb önarckép-készítő, Rembrandt is egyszerre volt önmagával végletekig kegyetlen és pózoló, rejtőzködő, úgy több művész önarcképén is megfigyelhető ez a kettősség. Túró Zoltán korai tusrajza (1991) – hasonlóan az ugyanebben az időben készült Művész és a bika című képhez – több rétegű. Legalább annyira személyes lenyomata az útkereső fiatalembert hátráltató, befolyásoló kötöttségeknek (a háttérben az elmúlásra, a múltra emlékeztető alakok bukkannak fel), mint az alkotás nagyszerűségében gyönyörködő művésznek (láthatjuk, amint a festő ecsetvonásai nyomán megelevenednek a lovak). De egy konkrét vagy elvont szerep vállalása is beszédes lehet – Váradi Gábor olajképén (2) a több arcból összegyúrt önarcképvariáns mellett szentekre emlékeztető attribútumok (madarak) tűnnek fel, Dávid Beery (Pongor Beri Károly) 1980-ban készült kutató szemű, szürreális és sötét figurájában pedig felismerhető a vándorló ember alakja. Ezeket az önarcképeket leginkább texturálisnak nevezhetjük, hiszen a képen felbukkanó motívumok valós vagy fiktív történetekbe ágyazzák az alkotó személyiségeket. S ha ez a keret eléggé beszédes, mint Tóth Elemér önarcképén (1), akkor egyszerre ismerjük fel a kék vízben vagy levegőben lebegő férfi és gyermek kettősében is a boldogság iránti vágyat és a bizonytalanságtól való félelmet.

Vári Zsolt munkásságában nagy szerepe van az önarcképeknek. Ha a háttérben kissé rejtőzködő, az ellenfénytől hunyorgó alak személyiségéről most sem tudhatunk meg többet, ezt mindenképpen ellensúlyozza a festmény minősége. Az idő és a tehetség neki dolgozik – lesz még sok önképmás, és mind másképpen.

Dékei Kriszta