Műút Kiállításkritika

CORPUS 4 –
A Tiszadobi Alkotócsoport kiállítása volt
a Balázs János Galériában
(Budapest, Tavaszmező u. 6.)
2007. március 12.–április 18.

A második világháború után otthontalanná vált, árva és elvadult gyermekek tömege élt az utcán, még ha talán nem is úgy, olyan kegyetlen, s egyszersmind romantikus körülmények között, mint azt a kommunista párt megrendelésére készített Valahol Európában (1947) című film képsorai sugallták. A társadalmi konszolidáció jegyében létrehozott zárt gyermekintézmények befogadására elsősorban az arisztokrácia kevésbé sérült, államosított kastélyai voltak alkalmasak. Ilyen épületekben, angolparkok és ősfák között, a megszépítve gyermekotthonnak nevezett, ám a katonai internátusra emlékeztető, dresszúrázott világban sok ezren nőttek fel, s köztük nagyon sokan voltak olyanok, akik kilépve a Vay-, Károlyi- vagy Andrássy-kastély falai közül, segítség híján menthetetlenül elvesztek. A külvilágra, a közönyös társadalomra nemigen lehet támaszkodni – csak azokból lehettek nyertesek, akikhez a sors volt olyan kegyes, hogy felcseperedésükhöz belső, szellemi táplálékot és segítséget nyújtott. Ha nem lett volna Sárosi Attila, a berkeszi gyermekotthon művésztanára, akkor nem láthatnánk a tiszadobi alkotócsoport kiállítását sem; ő volt az, aki felismerve tehetségüket nemcsak megszerettette, hanem kitörölhetetlen, napi igénnyé tette számukra a művészetet.

Az önképzőkör a múlté, mára a négy fiatalember ismert roma képzőművész. Fontos, hogy az alkotócsoport tagjaira nem jellemző semmilyen közös stílus; mindegyikük egyéni világlátásának megfelelően saját művészi eszközeit használja fel.

Kiss Sándor három festménye a bizánci ikonfestészet hagyományát követi. A Krisztus könyvvel (3) című mű a VI. századtól létező Pantokrátor-ábrázolások szigorú kompozícióját követi. Bizáncban és később a görögkeleti egyházban a Krisztus-képeket úgy tisztelték, mint Krisztus valóságos képmását. A Mindenható, a Mindenek Ura az aranyozott háttér előtt félalakban, ünnepélyesen jelenik meg; felemelt jobbja pedig az ókori szónokok és a keresztények áldást osztó mozdulatát ismétli. A baljában tartott könyv az evangélium, az isteni ige (logosz) szimbóluma, a fejét körülvevő glória három ága

a keresztre és a szentháromságra utal.

Az ikon egyfajta ablak és fény, a szentséges és természetfeletti látványok látható képe, mindig egy ősképre, ősjelentésre emlékeztet. Az ikonfestés a teremtés megismétlése, ezért a fényt árasztó látomás kompozíciója nem változtatható meg, a hagyományt a mintakönyvek közvetítik, a festő ebben az esetben csak kivitelező lehet. Mivel alapvetően egy őskép másolatáról, pontosabban újraalkotásáról van szó, nincs értelme jól vagy roszszabbul sikerült művekről beszélni, hiszen az alkotót erősen korlátozó és megkötő festési folyamat végeredménye csak a hívő ember számára mutathatja meg teljes értelmét.

Krisztus egyénített arcát a nem emberkéz alkotta portrékról (Veronika kendője, torinói lepel) ismerjük, de maga az ikonfestészet eredete is az egyiptomi halotti maszkokat felváltó, az elhunyt arcának ideális vonásait hangsúlyozó arcképekre, portrékra nyúlik vissza. Élő személyek „realista” festészeti ábrázolása csak a reneszánsz idején tűnik fel, de még így is egy több mint fél évszázada élő, tradicionális ábrázolási formáról beszélhetünk. Amely persze jóval szabadabb, az invenciót támogató ábrázolási típus – talán nem véletlen, hogy a portré Vári Zsolt festőművész erőssége is. Portrék esetében a megrendelő elsősorban hasonlóságra vágyik, bár Picasso, de leginkább a fényképezés általánossá válása után mintha egyre kevesebb ember gondolná ezt komolyan. Vári portréi elsősorban a személyiségre és a hangulatra koncentrálnak – Andika szomorú, Andika mosolya (1) –, illetve a modell és a festő közötti kapcsolat nyomán létrejövő benyomásokat rögzítik. Az impressziók természetesen csak vázlatosak lehetnek, elsősorban a nagyvonalúan felvázolt arcok kiemelése a fontos, ezáltal lényegtelenné, sokszor üressé, homogénné válik a háttér. A szereplők így kívül kerülnek az időn és a téren, mintegy időtlenségben lebegnek (Hubay Miklós félprofilja mintha egy láthatatlan párnán nyugodna), és gyakoriak a furcsa, szokatlan képkivágatok (például a nagytotál alkalmazása). Míg Várinál a háttér kissé bágyadt, fehér-sárgás-vörös színfoltjai leginkább csak hangulatfestő elemként funkcionálnak, addig Káli-Horváth Kálmán olajpasztell képein az élénk, szivárványszínű satírozott vonalcsíkok és a kép voltaképpeni tárgyai, a táncoló női alakok (2) szerves egységet képeznek. A színek erősítik fel a mozgást, adnak ritmust

a képeknek. A művek sejtelmességét, finoman elkent dekorativitását, a konkrétumoktól elemelt lebegését a megfoghatatlan tárgy,

maga a kiszámíthatatlan női lélek indokolja.

Vári és Káli-Horváth viszonya a művészeti tradíciókhoz inkább ösztönös, Balogh Tibor ezt már csak azért sem teheti meg, mert elvégezte a Képzőművészeti Egyetemet. Persze, az ott nyert tudás vagy ismerethalmaz is csak akkor hasznosítható, ha nemcsak beépül az alkotó személyiségébe, hanem egyéni, új művészi minőséggé is alakul. Balogh Tibor (bővebben lásd a 34–39. oldalon) erős kézjegyű művész, aki több képzőművészeti műfajban is otthonosan mozog. Az itt kiállított olajképei (Cigányasszony tánca az angyallal vagy József Attila Nagyon fáj című versének adaptációja) technikájukban és fájdalmas színességükben leginkább a korai katedrálisablakok komor és fenséges világát idézik fel, amikor a fénnyel telített szentek nem az egyház dicsőségét zengték, hanem arra emlékeztették a hívőket, hogy a földi élet vigasztalan siralomvölgy. Ezt a komor és sötét világot, alattomos fenyegetettséget mi sem idézhetné fel olyan szívbemarkolóan, mint a képkeret kék terébe zárt halálos, fekete madarak, a csőrükben fogakat viselő varjak sora (Hatalom). Balogh legösszetettebb és legérdekesebb műve a Cigányfiú konstrukcióval. Egyszerre önarckép, utalás a magyar progresszív festészeti tradíciókra (Vajda Lajosnak az ikonok által inspirált Felmutatós önarcképére, Kondor Béla konstrukcióira vagy Darázskirályára) és a roma művészet egynemű színfoltokból építkező festményeire. De még

ennél is több. A művész (az alkotó), mint a Teremtő mása, kezében a teremtettel: egy vibráló és áttört szerkezettel, egy, a művészetre és az Isten által teremtett világra (a Földre és a kozmoszra) utaló golyóbissal. Mindezt szigorú rendben és keretben – de túllépve a tradíción, új hagyományt, de leginkább igazi művészetet teremtve.

Dékei Kriszta