Műút Színházkritika

Guargumiarábia gyermekei
Duende Színház

A. A. Milne: Hol nem volt
zenés mesejáték egy felvonásban

Roma Parlament – Harlem Színpad
1084 Budapest, Tavaszmező u. 6.

tel/fax: 210-4798

Mit tegyen az ember fia, ha nem elég, hogy királyként egy teljes ország – Valeriána – igazgatásának minden felelőssége az ő vállát nyomja, de még reggelijét sem költheti el békében, mert feje – és sonkás tojásrántottája – felett száguldozik arcátlan kollégája, Bikarbónia uralkodója, vadonatúj hétmérföldes csizmájában? Naná, hogy rögvest hadüzenetet kell fogalmaznia, harcba kell indulnia, hátrahagyva szépséges – de sajna szingli – leányát, Valériát (Polgár Katalin), kettesben Csincsilla grófnővel (Jónás Judit) és annak minden gátlástalan ármánykodásával.

Vitathatatlanul drámai tehát Alan Alexander Milne csak szűk körben ismert meseregénye, a Hol nem volt színpadi adaptációjának kezdete – de ezt a konfliktusokkal telített kezdetet már-már aggodalommal szemlélve is könnyen megértjük a Roma Parlament Harlem Színpadát megtöltő kisiskolás csoportok soraiból gyakran feltörő hangos nevetést. A nevetés nem hagy alább az előadás végéig – és ez talán többet mond el a Hol nem volt magyarországi ősbemutatójáról bármilyen „fölnőtt” dicsérő vagy elmarasztaló kritikájánál.

Milne amúgy is – mint mindig – sziporkázó szövegét Borbás Mária fordította magyarra, színpadra Pánczél Orsolya és Polgár Katalin alkalmazta – kissé modernizálta. Az előadásban elhangzó textus még rá is tesz egy kalappal az eredetire – itt nemcsak Gumiarábia, de stílszerűen Guargumiarábia a hős lovagok szülőföldje, és – ahogy azt már említettük – a királykisasszony sem egyedülálló vagy épp szalma, hanem egyenesen szingli. Ez a visszafogott modernség „jól mutat” a színpadon, a Duendén kívül a Maladypéből-Bárkából is ismert, ismerhető Tompa Ádám tévés műsorvezetője is (szimpatikusan) messziről kerüli a ripacskodást – pedig ebbe a hibába a hasonló karaktereket játszó színészek máshol gyakran beleesnek.

A játék tere minimalista, de elég ötletes ahhoz, hogy a legkisebbek is megértsék a színváltásokat – a tróntermet határoló ajtók megfordítva fákká, kis fantáziával mesebeli erdővé válnak, ahol az is könnyen elhihető, hogy a naiv királyleányka előtt felvonuló sereg – ha valóban létezne, és nem csak Csincsilla grófnő próbálná akként (szó szerint) eladni egyetlen katonáját – belevész a rengetegbe. Csincsilla ugyanis javíthatatlanul pénzéhes – de lévén Milne a szerző, mindez nem ilyen egyszerű.

Bár nincs kételyünk afelől, hogy ízig-vérig gyerekmese, amit látunk, ugyanakkor a felnőttek is találhatnak a Hol nem voltban a sematikus mesefigurákon túlmutató elemeket – ahogyan a Micimackóban is, még ha nem is annyira kirívókat. A „gonosz boszorka” alakja, Csincsilla ugyanis nem azért pénzéhes, mert a velejéig romlott – hanem mert betegesen nagylelkű, és nem bírja megállni, hogy pénzeszsákokat dobáljon a tömegbe, kiharcolva ezzel a nép szeretetét (néha pedig orrba vágva Kázmért). A királykisasszony pedig bizonyára kevés mesét olvasott eddigi élete során, hiszen ahelyett, hogy széles mosollyal és a szép jövőben bízva várná a számára kirendelt legkisebbik testvért vagy fehér ló hátán közelítő szőke herceget, egyre csökkenő önbizalommal ostorozza magát – tudniillik nyilván ő nem elég jó ahhoz, hogy felfigyeljen rá végre már egy férfi. Az említett „szőke herceg” pedig – Ubul (a szintén maladypés-bárkás Horváth Kristóf), Guargumiarábia hercege – nemhogy nem szőke és fehér lovat talán soha nem is látott, de beképzelt, hiú, és egy cseppet talán bárgyú is. Mindezek tetejébe – mint az az eddigiekből talán már kitalálható – szó sincs arról, hogy az ármánykodó grófné végül elnyerné méltó büntetését (feltéve, hogy a nagyképű herceg szerelme nem számít annak).

A színpadi átirat hét szerepét négy színész játssza: Tompa Ádám hol narrátor és/vagy tévébemondó, hol a csapnivaló és hasznavehetetlen „szőkeherceg” helyett ugrik be a királylány kisegítője és elcsábítója szerepkörében, hogy aztán boldogan éljenek, amíg meg nem halnak, nyilván. (Tompa narrátorként könnyedén megtalálja a közös hangot a gyerekekkel, és ez az összhang mindvégig jellemzője is marad játékának. Róla érződik a leginkább, hogy vérében van a gyerekszínház – talán többször kéne ilyen szerepet is vállalnia.) Horváth Kristóf pedig hol egyszemélyes amazonhadsereg (amíg ki nem dől, cserejátékos meg nincsen), hol Valeriána legalább negyedrészt bolondnak tűnő királya, hol pedig a Csincsilla által – ne csodálkozzanak – félig oroszlánná, félig nyúllá változtatott Ubul herceget játssza. A társulatvezető Jónás Judit Csincsillája, ha kell, számító bestia, ha kell, bolondos szerelmes; Polgár Katalin eleinte bizonytalan Violája pedig idővel felveszi a kesztyűt Csincsillával szemben. A négy színész közül az ő énekhangja a legerősebb – meg is lepődik a néző, amikor először meghallja az előadás öt-hat dalának egyikében. S bár az, hogy a spanyolos, flamencót idéző zenét az Ando Drom-vezető Zsigó Jenő szerezte, jót ígér – e téren mégis volna még mit finomítani, hogy kicsit változatosabb, izgalmasabb legyen a produkció ezen oldala is.

Meglehet, nem minden színész játéka feledhetetlenül eredeti, s Jászberényi Gábor rendezésének sem fantáziadúsabb minden egyes eleme mindannál, amit valaha színpadon láthattunk (de rengeteg jó ötletet valósít meg) – ám ezt talán nem is várta senki. Beérjük annyival, hogy példát mutat a színházban még nem sokszor vagy talán soha meg sem fordult gyerekeknek arra, hogy miért is érdemes annyira szeretni a színházat, és hogy lenyűgözi az élet más területein kevés szép élményt megtapasztaló gyerekeket is.

S az előadás után úgy tűnik, ezzel ők maguk – a gyerekek – is azonnal egyetértenének.

Kovács Bálint

Fotó: Váraljai Szandra