Műút Kiállításkritika

A lovakat nem lövik le, ugye?

Orsós Teréz retrospektív kiállítása
Roma Parlament, Balázs János Galéria
(Bp., VIII., Tavaszmező u. 6.)
Megtekinthető: 2006. szeptember 8-ig
Nyitva: hétfőtől péntekig 9-17 óra között
A Roma Parlament galériájában bemutatott kiállítás címe azt ígéri, hogy Orsós Teréz festőművész munkáiból egy retrospektív kiállítást állítottak össze. A retrospektív - azaz visszatekintő, az életmű egészét felmutató - jelleg azonban mégsem érvényesül. Ennek oka elsősorban abban kereshető, hogy a Roma Parlament galériában kicsi a kiállításra alkalmas falfelület, amelyen nagyobb méretű művekből kevesebbet lehet elhelyezni. A művésznő harmincéves életművéből leginkább az utóbbi négy évben készült, kisebb méretű darabok láthatóak - néhány, a kilencvenes évek végén készült festménnyel kiegészítve.

Pedig Orsós Teréz összetéveszthetetlen, egyéni hangját éppen ekkor találta meg: hat gyerekkel egyedül, munkanélküliként. E szempontból is érdekes kérdés, hogy egy életmű megismeréséhez mennyiben szükséges az életrajz ismerete1, másképpen fogalmazva: az alkotói (magánéleti és művészi) magatartásformák befolyásolják-e a művek befogadását. Annyiban mindenképpen, hogy a roma képzőművészeten belül kiemelkedő szerepet kapnak a női alkotók (Orsós Teréz mellett gondoljunk csak Oláh Jolánra, Oláh Marára, Ráczné Kalányos Gyöngyire vagy Csámpai Rozira), akik többszörösen hátrányos helyzetükön túllépve készítik műveiket. Ezeknek az - egyébként felháborító és kínkeserves - élethelyzeteknek a hangsúlyozása viszont elkeni azt a feladatot, hogy a roma nőművészekre úgy tekintsünk, ahogy illik; mint autonóm művészeti „fejlődéssel”, megkülönböztethető stiláris jegyekkel rendelkező festőkre. Ezért problematikus kissé, hogy Orsós Teréz kilencvenes években készült munkáiból csak néhányat láthatunk: a kiállítás így csupán a legújabb munkákból leszűrhető művészeti „állapot” rögzítésére alkalmas.

Ha viszont emlékszünk ismertebb műveire - mint például a Közös tér című kiállításon is bemutatott Beco (1998) című olajfestményre -, akkor felfedezhetjük, hogy Orsós Teréz, híven ars poeticájához („Meg akarom mutatni a képeimen a cigányság hagyományait, a kultúránkat, a szokásainkat.”) elsősorban életképeket készít. A Cigányok a tűznél, a Család, az Étkezés, a Kosarasok, a Vásár vagy a Piacon című művekben egy már-már kiveszőben levő életforma hétköznapi jelenetei bukkannak fel. A képteret uraló alakok ábrázolása általában frontális (szemben vagy oldalnézetben jelennek meg), öltözékük hagyományos, kavargóan színes és mintás. A ruhák megjelenítése nem egynemű, nem kifestőkönyvvé egyszerűsített, hanem a háromdimenziós testeket síkra leképező ábrázolások szabályainak engedelmeskedik. Mégsem „realista”, ahogy a művek térképzése sem teljesen az: a mélységet éppen egyfajta sajátos rétegzettség adja.

Korábbi műveiben még találkozhatunk stilizált, egészen síkszerű, a perspektíva szabályait figyelembe nem vevő terekkel, illetve élénk színekkel és árnyalatok nélkül megfestett alakokkal - talán csak a portréábrázolás az a festészeti műfaj, amelyben mindez megőrződött (Öregapó és lánya; Kis cigánylány). Az 1998-ban készült Árvák, s e kép újabb variációja (Árva testvérek, 2006) mellett igen tanulságos a Családot ábrázoló festménye, melyen egy nő és négy kisgyermek függeszti tekintetét a nézőébe. Nemcsak Orsós Teréz magánéletének „titka” tárul fel, hanem egy általánosabb jelenség is: a patriarchálisnak tekintett, tradicionális társadalomban a család túlélésének záloga nem a férfiakban, hanem a nők megtartó erejében rejlik - függetlenül attól, hogy e nő kisebbségiként vagy többségiként éli meg identitását.

A felgyorsult társadalmi folyamatok nemcsak az öröknek tételezett kapcsolati formákat korrodálják, hanem megszüntetik a hagyományos cigány kultúra ősi mesterségeit is. A városban (Komlón) letelepedett romák szociális elesettsége (Szegény élet, 2005), a tízemeletes házak mögött megbúvó párhuzamos kultúra öntörvényű világa (Cigányok a városban, 2003; A város peremén, 2004) mind arról árulkodik, hogy a rendszerváltás hátrányai leginkább a romákat érintették, hogy lehetetlen beilleszkedni egy olyan rendszerbe (a munkahely nélküli volt bányavárosok légüres terébe), amely önmaga is csupán vegetációra van berendezkedve. Orsós Teréz figyelme legújabb képein az elveszettnek hitt természetközeli kultúra felé fordul: Gombázás (2005), Élet I-II. (2004), Cigányélet (2003), Muzsikus (2000). Ezeknek a képeknek nemcsak a mérete lett kisebb, hanem stiláris megoldásaik is megváltoztak. A tér kitágul, az alakok kisebbek lesznek, és belesimulnak a kép terébe, a néhány szereplős életképek helyébe narratív tartalommal (mesével) is rendelkező jelenetek lépnek (A falu festője). A színperspektíva, a reflexszínek alkalmazása szinte impresszionisztikus, levegős és életteli hatásokat kelt - a képek mégsem egy elveszett paradicsomi állapot idealizált hangulatát hordozzák. Inkább valami otthonos intimitást, amelybe jó is, rossz is belefér. Elsősorban pedig a minden kötöttségtől mentes szabadságot, melynek nem csupán gazdasági, hanem szimbolikus megtestesítője a ló. A hosszú sörényű, szilaj és vad, antropomorfizált állat a művésznő sok-sok képén felbukkan: szabadon vágtat, odasimul társához, gazdájához (Ősi kapcsolat), kirobbanó örömmel élvezi a napsütést, a szelet, a mindennapok apró történéseit. Betörhetetlen, de ragaszkodó - talán nem tévedünk sokat, ha Orsós Teréz emberi-művészi önportréját véljük felfedezni benne.

Felbukkannak azokon a mély hullámvölgyben készített, szomorú, világos- és sötétkékben megfestett képeken is - csak éppen élettelenül (A ló halála). Orsós Terézt nem kényeztette el a sors, de tehetsége, kitartása a legszörnyűbb helyzeteken is túlsegítette. Mert a lovaknak akkor is szárnyalniuk kell. Máshogy nem lehet. Higgyünk benne!

Dékei Kriszta