2002. évi ösztöndíjgála

Tavaszi seregszemle
A Romano Kher ösztöndíjasok gálaműsora
Az ember néha büszke a munkájára. Forgatja, nézegeti, szívesen beszél róla, örül, ha más is azt látja bele, amit ô. A Thália Színház-beli gálán a Romano Kher munkatársain látszott ez a büszkeség. Az ô ösztöndíjasaik ültek a színpadon a hangszereknél, táncoltak, énekeltek, mondtak verset: már végzett vagy még tanuló művészek.

Persze a tudásból, tehetségbôl, amibôl néha egészen elképesztô mélységeket villantott fel az a sok roma fiatal a színpadon, csak kis rész a Romano Kher-é. A családot, az iskolát és legfôképp magát a muvészt illeti a legtöbb elismerés, de mégiscsak a Cigány Ház az, ahová minden hónapban becsoszogtak ezek a fiatalok, hogy felvegyék csekélyke ösztöndíjukat, ott beszéltek, ha akartak gondjaikról, mégiscsak volt egy közös pont, egy metszéspontja ennek a sok sokfelé ágazó, tekeredô karriernek vagy karrierkezdeménynek. Nem attól mond így verset Nyári Oszkár vagy Csányi Sándor, mert Romano Kher ösztöndíjasok voltak, de hátterük kiretusálhatatlan része a Cigány Ház. És az, hogy eljöttek és mondtak verset, és úgy, ahogy mondtak, ott a Táliában, az talán azt jelzi, hogy ezt ôk is így gondolják. És az is magáért beszél, hogy a Romano Kher ösztöndíjasainak 94 százaléka sikeresen elvégzi közép vagy felsôfokú tanintézeti stúdiumait. Nem kötelezô romának lenni (még ha az is, tesz errôl a sok nyakas magyar), identitásunk sok hagymahéjából egy, ami az etnikai, még ha ez romáknál jó vastag is. Ha jól tudom, nem kell, nem is várják el a Romano Kherben tôlük, hogy legyenek cigányok, mindig és mindenkor. Vannak természetesen olyan ösztöndíjasok, akik másképp, kisebb jelentôséget tulajdonítva neki élik meg cigányságukat, viaskodhatnak persze ôk is rendesen. Az ideológia, de még akár a kultúra sem mindenkire hat átütô erôvel, fôleg, ha fiatal az istenadta, de attól még lehet rájuk büszke egy másik roma, sôt, akár sok cigány ember is, akár a cigány társadalom is, aminek újra és másképp építésében nagy szerepet játszanak az olyan események, mint ez a Thália-beli gála. Mert láthatóvá próbálja tenni a tehetséget, s ez visszahathat azokra is, akiknek nem vagy csak kevésbé adatott meg ez a lehetôség. Akár akarja ezt maga a delikvens, akár nem, azért minden sikeresen elvégzett iskola egyben roma történet is. Persze csak egyelôre, mert ha legalább annyian lesznek romák az egyes felsôbb iskolai évfolyamokon, mint amennyire futná lélekszámukból, akkor az egyéni életek nem lesznek egyben egy közösség identitásmintái is, nem kell majd roma ösztöndíj, meg roma tehetségkutatás, csak ösztöndíj és tehetségkutatás. A kétszázhatvan ösztöndíjasból egyébként hatvanheten végeztek az idén. Akikre büszkék vagyunk: lehet ezt irónia nélkül is mondani, ha nem a kizárólagosság imperatívuszával rajzszögezik az emberre a címkét: roma tehetség, ha kedvvel kereshet különféle vonatkoztatási csoportokat az eleve adotton kívül, mert fogadják ott, engedik itt. És persze az ösztöndíjasok legtöbbje nem színpadi mufajokban fut neki hátralevô 60-70 évének, csak hát egy végzôs orvos mégsem demonstrálhatja anatómiatudását a Thália színházban. Az ô romaságuk privát, már ha hagyják nekik - és hátha lassanként elkezdi hagyni a sok fehérebb bôrrel született. Tehetségesek, képzettek, férfiak, nôk, heterók és melegek, falusiak, városiak. Sokan közülük biztos szabadulnának romaságuktól, lennének szôkébbek a szôkénél: a Romano Kher azt próbálgatja, hogy ne elkeseredett elhatárolódás, fejvesztett menekülés, pusztító öngyulölet legyen az identitáskeresés. Merthogy büszkeséggé vagy csendes együttéléssé formálható a billog is. Csak ügyesen kell nézni. Nincs ember, aki megúszná a "ki vagyok én és mit hoztam" című történetet, legfeljebb van, aki kevesebbet rágódik rajta, nem dagonyázik túl sokat az önreflexió mocsarában (ó, de tudom irigyelni néha ezeket a szerencsétleneket, máskor meg szánakozva tekintek rájuk kigyúrt egóm magasából). Persze az identitásválasztás - belsô - szabadsága sem garancia arra, hogy megússza az ember a pszichiáter célratörô kérdéseit élete egy megzakkantabb szakaszában, de akkor elég, ha számot ad arról, hogy miért érez olthatatlan vágyat arra, hogy feslô rózsabimbóként, netán tiszai törpeharcsaként élje le hátralévô éveit, és nem kell számot adnia arról, hogy hogyan tudta feldolgozni azt, hogy köze volt Krisztus vérzô tenyeréhez. Az identitás tehát bonyolult dolog, de az a muvészet is. Magam nem voltam még roma tehetségek gáláján (bár találkoztam már nem eggyel), ezért tartottam egy kicsit attól, hogy a Tháliában azzal a pozitív elfogadással találkozom, amit szülôként szoktunk érezni, amikor gyermekünk az osztályszínpadon küszködik lámpalázával: kicsit dadog, kicsit pösze, de az enyém. Utólag is elnézést kérek mindenkitôl, hogy ez a botor gondolat, ha tétován is, de felbukkant agyamban: ezek az emberek muvészek, legtöbbjük nem is akármilyen. (Hadd ne értékeljem sorban produkcióikat, aki nem volt ott, higgyen nekem, aki meg fellépett, attól bocsánatot kérek.) Normális emberben fel sem merülhetett a gondolat, hogy "milyen tehetséges, pedig biztos milyen nehéz sora volt", amikor valaki úgy teszi rá a billentyűkre az ujjait, ahogy ôk tudták, úgy tud egy verssel kiszorítani minden mást az agyból, ahogy ôk tették. A gála legerôsebb pillanataiban - és érezhetôen beváltható ígéretként még sokszor - művészettel és tehetséggel találkozott az ember, jelzô nélkülivel, mert tudjuk, e két dolog lelök magáról minden jelzôs lehatárolást.


- kgy -, Amaro Drom