Minden rendben van

Interjú Dráfi Kálmán zongoraművésszel


Minden rendben van – ezt érzem, amikor belépek a Zeneakadémia hatos termébe. A fenti három szó mindegyike pozitív. És elgondolom: valóban, így is lehet, ezzel a szemlélettel egy hivatást, egy pályát megélni? Nincsenek gyomorgörcsös reggelek, amikor mindig újra kezdve a kétségekkel teli munkát, kopik a hit? Dehogy nincsenek! Az ember akkor sugároz nyugalmat, amikor már megharcolt. Akkor válik kiegyensúlyozottá, ha vannak súlyok. Fájdalmak, örömök, emlékek, biztos értékek. De ha már egyszer annyi minden van ebben a képtelen világban, olykor tán még rendben is lehetnek a dolgok. Hiszen vele is történtek rendben lévő dolgok: Dráfi Kálmán zongoraművész tavaly doktori címet kapott.

Miért volt szükség a cím megszerzésére?

A továbblépéshez kellett itthon. A Zeneművészeti Egyetem új oktatási szisztémája miatt, mivel semmilyen állami kitüntetésem nincs. Elsősorban mégis a külföldi lehetőségek miatt bír jelentőséggel.

Annyira szubjektív ez a szakma. Attól mester valaki, hogy egy bizottság neki ítéli a címet? Úgy tudom, hogy ön már 1998 és 2000 között doktoriskolát vezetett Japánban a Kobei Zeneművészeti Egyetemen… Mik a kritériumai annak, hogy egy zenész a neve elé odaírhassa azt a két, sokat jelentő betűt?

Alapvető feltétel volt egy középfokú nyelvvizsga. Majd a bizottság meghallgatta a tervezett disszertáció témáját. Én ezt Liszt zongoraműveinek interpretációjáról írtam. Egy kifejezetten zongoristák számára készült tanulmányról van szó. Van még egy szóbeli meghallgatás is – úgynevezett védés –, a folyamat végén pedig egy koncertet kell adni.

(A koncerten ott voltam. Zseniális volt. Lehengerlő és felszabadító, ezernyi apró szépséget érzékeltető és nagyvonalú.)

Azt hiszem, roma zenészként, művészként ez egyedülálló.

Amikor én növendékként bekerültem a Zeneakadémiára, valóban egyedül voltam cigány. Miután hetvenötben lediplomáztam, két évet töltöttem Moszkvában. Hetvenhétben jöttem vissza és tanítani kezdtem. Akkor indult a roma gyerekek nagyobb számban való felvétele. Én ezt egy olyan jelenséghez kötöm, ami – ezenkívül – nem pozitív: a cigányzene létjogosultsága szinte megszűnni látszik, és ezáltal a romák zenéhez való hozzáállása is megváltozott. A zenekarok nem játszanak, az emberek kenyér nélkül maradnak. Nagyon remélem, hogy ez a folyamat megfordítható, és a cigányzene, mint a magyar kultúra szerves része, újra megtalálja régi, méltó helyét, ahogyan – talán ezen keresztül – a cigányság is a társadalomban. Tudatosítani kellene, hogy ez az igazi „anyanyelv”, annak ellenére, hogy a gyakorlására nemigen van mód. A cigányzene a szabadság kifejezésének esszenciája. A komolyzene azonban ennél több. Más kell hozzá, ami jó az egyikben, nem mindig jó a másikban. Úgy érzem, hogy gyakran azért terelik a gyerekeket – olykor belső indíttatás nélkül – a komolyzene irányába, mert ebben biztosabb jövőt látnak számukra, nem pedig azért, mert ehhez van személyes kötődésük.

És az oktatásban? A saját területén érzett valaha megkülönböztetést?

Tudatos, egyértelmű megkülönböztetés nincs. De az érvényesüléshez alapvető fontosságú a személyes és üzleti kapcsolatok léte és alkalmazása – itt jelentkezik a hátrány. Mert a tehetség, az értékes, tökéletesen felkészült produkció csak a pálya egyik része.

Pályája 15 éves korában indult. Részt vett a nagyhírű budapesti Liszt versenyen, ami olyan művészeknek adott bemutatkozási lehetőséget, mint például Fischer Annie. Díjazott lett – ami rendkívüli ilyen fiatalon –, és rögtön be is került a nemzetközi koncertéletbe.

Igen, és az óta is intenzív koncertezés jellemzi az életemet. A teljesség igénye nélkül: játszottam a Bostoni, a Leningrádi Filharmonikusokkal, itthon Kobayashi Kenichiróval, és neves magyar művészekkel is kamaráztam. Az utóbbi években szinte csak Japánban és Nyugat-Európában játszottam. Tudatosan nem vállaltam szereplést magyar pódiumon, mivel nem tartom magam műkedvelő amatőrnek, és ezekért a bölcsődés gázsikért nem voltam hajlandó leülni a hangszerhez.

Inkább a tanítás?

Teljesen egyenlő jelentőséggel bír számomra a tanítás és a zongoraművészi karrier. A zongorázás gyakorlatilag teljesen magányos dolog. A tanításban fel lehet oldódni. A tudás átadásán felül a „művészi társaság” a tanítás lényege. És miközben egyre több megoldhatatlannak tűnő feladatot görgetünk magunk előtt, örök diákok maradunk mi is. Ennek a szakmának sosincs vége. A letisztultsághoz pedig sosem jutunk el, legfeljebb a megfelelő irányba tartunk.

Szeretem hallgatni, ahogyan beszél. Mesél, gondolkodtat.

Megnevettet olykor, vagy megnyugtat. Sosem szül problémákat, inkább megold. Egyszerűen. Derűsen. Mindig érzem, hogy amilyen gyönyörű, olyan gyötrelmes ez a pálya, de minden nap úgy kell felkelni, hogy az ember fordítva gondolja! Egy zenész, egy művész autonóm egyéniség, a művészet pedig sehogyan sem mérhető. Amellett, hogy maximális büszkeséggel viseltetünk az előtt, amit elért, úgy gondolom, csak hallgassunk meg egy-két hangot tőle és rájövünk, ez nem papírmunka szerkesztette eredmény, ez sokkal több. Az egyéniség lényegéből fakadó művésziség.

Mindezt pedig – annak a bizonyos zene felé tartó megfelelő iránynak a varázslatát – megtapasztalhatja a közönség is május 25-én este a Zeneakadémia Nagytermében, hiszen Dráfi Kálmán hosszú évek után újra itthon játszik.

Menjenek el a koncertre, és úgy fogják érezni, hogy minden rendben van…


Horváth Barbara